Csuka János Nikola Pašićról szóló életrajza a Naplóban
Nikola Pašić a szerb történelem egyik legismertebb és legnagyobb hatású politikusa. Először 1891 és 1892 között tevékenykedett Szerbia miniszterelnökeként, majd 1904. november 27-én került újra a kormány élére, és ezt a tisztséget, kisebb megszakításokkal, egészen 1926. december 10-én bekövetkezett haláláig viselte. Miniszterelnöksége alatt zajlott az első és a második Balkán-háború, az I. világháború. Eközben véget ért az Oszmán Birodalom befolyása a Balkánon, Szerbia hatalmas területi gyarapodáson ment keresztül, végül pedig létrejött az egységes délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, amelynek Pašić szintén ellátta a miniszterelnöki feladatait.
Nikola Pašić tehát akkor volt miniszterelnök, amikor a délvidéki magyarság először került kisebbségi sorba. Így érdekes kérdés, hogy a szerbek e nagy formátumú politikusát hogyan látták a délvidéki magyar közélet szereplői. Erre a kérdésre adhat egyfajta választ Csuka Jánosnak a Pašićról szóló rövid életrajzi vázlata, amely a Napló (a korábbi Bácsmegyei Napló) 1936. december 13-ai számában jelent meg a politikus halálának tizedik évfordulója alkalmából.
Függetlenség, akár forradalom és vér árán
Csuka Jánost a két világháború közötti szabadkai újságírás kimagasló egyéniségének tekinthetjük. 1921-től, vagyis az indulásától kezdve a Hírlap című szabadkai napilapnál dolgozott, amely a Magyar Párt lapjává vált. Az újságot 1929-ben, a királyi diktatúra bevezetése után betiltották. Csuka ekkor a Napló újságírója lett, és itt is maradt egészen 1941-ig. Emellett 1925-ben Az Ucca címmel hetilapot is indított, de az néhány hónap után megszűnt.
Csuka Jánosnak a Nikola Pašićról szóló életrajzi vázlata 1936. december 13-án jelent meg két egész oldalas terjedelemben. Ismertetőjének kezdetén kiemelte, hogy milyen nehéz e nagy formátumú szerb politikus életpályáját felvázolni.
„Pasics Nikola teljes biográfiáját még nem írták meg és csak apró, érdekes és izgalmas mozaikokból lehet összeállítani az államférfi és népvezér politikai jelentőségét. Pasics markáns személyével, közéleti szereplésével foglalkozni an - nyit jelent, mint a régi Szerbia ujkeletű történetét átlapozni, annyira összeforrt a politikus a népével, az állammal.
Az északszerbiai Zajecsárban született 1844 december 6-ikán. Születési adatai azonban nem megbízhatók, mert abban az időben még nem voltak anyakönyvek és még ma is megoszlanak a vélemények születése időpontját illetően. Életrajzírói szerint 1845, illetve 1846-ban született, Pasics azonban személyi adataiban az 1844-es esztendőt jelölte meg születési évének. A családfáját mintegy kétszáz esztendőre tudta visszavezetni és mindig büszke volt arra, hogy ősei kérges tenyerű, nehéz munkát végző földművesek voltak. Délszerbiából került Pasics apja a festői szépségű Timok völgyébe, ahol a szerbség legtisztábban tudta megőrizni faji sajátosságait és pékséget nyitott. Nagy szegénységben nőtt fel Pasics Nikola, aki gazdag szülők gyermekeinek órákat adott, mégis az akkori balkáni viszonyokhoz képest kielégítő iskolai nevelést kapott. Osztálytársai szerint nem volt valami jó tanuló, de szívós, kitartó, következetes és már akkor megfigyelték, hogy kiváló képességei kiemelik kortársai közül” – írta Csuka János.
A kezdeti éveket követően a vázlatban olvashatunk Pašić politikai nézeteinek kialakulásáról is. Eszerint nagy hatást gyakorolt rá Mihail Alekszandrovics Bakunyin orosz anarchista filozófus, forradalmár, bár nézeteit nem osztotta teljes mértékben.
„A gimnáziumi tanulmányok elvégzése után, mint az akkori szerb fejedelemség ösztöndíjasa a zürichi mérnöki egyetemre került. A fiatal Pasics nemzetközi szocialista társaságot talált Svájcban és öszszebarátkozott velük. Ezek az esztendők döntötték el Pasics Nikola sorsát és a lelkére lerakódtak azok az érzések, amelyeket halála napjáig megőrzött. Az önállóságra törekvő nemzetek kiüldözött vezetői, az önkényuralom ellen küzdő felvilágosult fiatalok találkoztak Svájcban. Nemcsak forradalmárok, mérsékelt szocialisták, de anarchisták is. Pasics az új környezetben gyorsan tájékozódott, ismerkedett, barátkozott és magába szívta a kor új eszméit. A hazájára gondolt, amelyet eltaposott a török csizma. A különböző országokban élő délszlávokra gondolt és a fiatal Pasics világnézetet kapott. Zürichben ismerkedett meg Markovics Szvetozárral, a szerbiai ifjúsági mozgalom egyik vezérével, és vele is barátságot kötött. Ugyancsak Zürichben találkozik Pasics Bakuninnal, az orosz anarchizmus és nihilizmus atyjával, akivel szenvedélyes politikai vitákba elegyedik és – talán már akkor örökre eljegyzi magát a politikával, Bakunin a világforradalom lázító mérgét igyekszik fiatal barátjába csepegtetni, de Pasics óvatos, nem veszi át meggondolás nélkül a tanításokat.
– Az a véleményem – magyarázta a szenvedélyes viták során –, hogy előbb a balkáni államokat és népeket kell fölszabadítani a török járom alól és a Balkán nacionalista államainak a nyugati államok utjára kell lépniök, ha haladni, fejlődni akarnak. Az összes szlávok függetlenségét kell biztosítani, ha kell, forradalom, vér árán is és azután jöjjön a szlávok nagy szövetsége” – olvashatjuk az életrajzi vázlatban.
Harc az Obrenovićdinasztia ellen
Az életrajz szerint Pašić, miután Svájcból visszatért Szerbiába, igen hamar a közélet aktív tagjává vált. Lapot alapított, amelyben az Obrenović-dinasztia által fémjelzett önkényuralom ellen szólalt fel. 1878-ban Pašićot, miután „az állami szolgálatból, mint nemkívánatos elemet elbocsátották”, szülővárosának képviselőjévé választották.
„Közben kitör a hercegovinai felkelés a török ellen és Pasics a lázadók között van. Biztatja, serkenti őket, hogy megszerezzék az önállóságot. A mozgalmat azonban leverik és a bosznia-hercegovinai szerbeket elhallgattatják. Pasics Nikola visszatér Szerbiába és megalakítja a radikális pártot, amely döntő rohamra indul a szultánnal szemben óvatos, elővigyázatos, a reformoktól félő liberális uralom abszolutizmus és Milán király önkényuralma ellen. Kiadja a jelszót: A népuralmat csak vér, forradalom árán lehet elérni és ugyanilyen erőkkel kell az összes délszlávokat egyesíteni. A radikális párti lapok szemrehányást tesznek a kormánynak, hogy nem törődik a délszlávok egyesülésével és a nemzeti érzést nem ápolja a szerbségben. A kiéleződött harc eredménye, hogy a kormány a radikális párt egész főbizottságát letartóztatja és még nagyobb eréllyel csap le a hatalmat követelő fiatalokra. A letartóztatottak részére a külföldön élő szerbek között keresnek védőügyvédeket és Polit-Deszancsics Mihajlót is meghívják, hogy vállalja el a bebörtönzöttek védelmét. Pasics Nikola csodálatosképpen szabadlábon maradt, de nem rejtőzik el, nem fél a hatalom fenyegető öklétől, továbbá dolgozik a rendszer ellen kitartással, szívóssággal, lelkesedéssel. Nemsokára kitör a timoki felkelés, a nép megmozdul, hogy lerázza magáról az önkényuralmat. Az összes radikálisok a börtönbe kerülnek, kilencvennégy politikust kivégeznek és több mint hatszázat elítélnek. A halálraítéltek között van Pasics Nikola is, akinek tizedmagával sikerült Zemunnál külföldre jutnia.”
A száműzetést és az azt követő éveket Csuka János így írta le:
„Pasics emigrációs éveiről, akárcsak fiatal éveiről keveset tudnak életrajzírói. Bulgáriában, Romániában, Magyarországon, Oroszországban járt és bátorságára, az ügyben vetett szilárd hitére jellemző, hogy titokban többször fölkereste választóit, hogy biztassa, kitartásra ösztönözze őket. Nem sokáig élt emigrációban, mert Milán király lemondása után visszatérhetett Szerbiába. A visszatérése valóságos diadalünnep volt. A radikális párt a halottaiból feltámadt és Pasicsot Belgrád városa tisztelte meg a képviselői mandátummal, majd 1891-ben először lett miniszterelnök. Akkor adott először programot, akkor mondotta meg először, hogy mit akar, hogyan képzeli el a török elnyomás megszüntetését és a délszlávok egyesítését.
– Mindig a néppel fogok dolgozni a népért. Inkább meghalok, mint hogy a népem idegen hatalom rabja legyen.
Később Oroszországba ment és kiépítette a tartós orosz– szerb barátságot, amely előbbre vitte a terveit, Szerbiát kiemelte elszigeteltségéből, és segítette önállósági törekvéseit. Az Ivan-dani merénylet megzavarta ennek a szövetségnek a kiépítését, az ország átszervezését és az előkészületeket a törökök elleni háborúra. A szerb történetírók szerint az Ivan-dani merényletet a király környezete szervezte meg és azzal kompromittálni akarták az erősödő radikálisokat. Pasics Nikolát is letartóztatták és ötévi fegyházra ítélték, de az orosz kormány közbenjárására kegyelmet kap, azonban másodszor is kénytelen elhagyni hazáját, ahova csak 1903-ban az Obrenovicsok végleges bukása után tért vissza Petár királlyal, hogy a Karagyorgyevics dinasztia uralmát megerősítse és megkezdje huszonötéves kormányelnöki tevékenységét, amely zsufolva van eseményekkel.
„A Balkán Bismarckja”
Csuka János Pašić politikai sikerének kulcsát abban látta, hogy a népes paraszti réteget maga, illetve pártja mellé tudta állítani.
„Pasics Nikola a Karagyorgyevics dinasztia uralomrajutása óta ugyszólván halála napjáig a kormány élén állott. Évtizedekig nem is lehetett nélküle kormányt elképzelni. A Karagyorgyevics dinasztia hűséges híve volt Pasics Nikola, aki a parasztságot a dinasztia mellé tudta felsorakoztatni. Mindig a nép között járt, egyszerű parasztemberek házában, társaságában érezte legjobban magát. Velük evett és vitatkozott, hallgatta panaszaikat, kivánságaikat, és a népből, ebből a csodálatos erőből merítette a kormányzáshoz szükséges eszközöket” – állapította meg Csuka János.
Ezt követően Csuka néhány mozzanatot felidézve vázolta csak fel a Balkán-háborúk és az I. világégés időszakát, megemlítve egyebek között, hogy Nikola Pašićot a délszlávokat egyesítő tevékenységéért a Balkán Bismarckjaként emlegették, vagy hogy hajlott kora ellenére az albán hegyeken keresztüli visszavonulást gyalog tette meg.
Csuka Pašić életpályájának mérlegét egy szerb lapot idézve vonta meg:
„A Szamouprava, amely Pasics alapítása, a volt miniszterelnökről a következő portrét adja halálának tizedik évfordulója alkalmából:
»A vélemények Pasicsról megoszlottak: egyesek meggyőződéssel hirdették, hogy bölcs politikus és államférfiú, mások pedig – ezeknek a száma elenyészően kicsi – azt erősgették, hogy több szerencséje volt, mint államférfiúi képessége. A hallgatása még inkább táplálta ezt a felfogást.
Pasics kitünő pszichológus volt, logikusan gondolkozott, rendkívül óvatos taktikusnak bizonyult és kitartó volt egész életében. Az emberekhez nem sok bizalommal viseltetett, de hihetetlen precízen működött emlékezőtehetsége. Hogy minden befolyástól, külső hatától megszabaduljon, még ujságot sem szeretett a kezébe venni. Hogy mindig mindig független és önálló lehessen a politikájában. Rendkívül karakterisztikus hallgatásának nem az volt az oka, hogy nem volt jó szónok, előadó, hanem az, hogy nem akart beszélni. A gondolatait, szándékait senkinek sem akarta idő előtt elárulni. Zsenialitásának az volt a lényege, hogy soha nem akart eltántorodni a néptől és mindig a népből merítette az állam hajójának biztos irányításához szükséges erőt.«
Ennél tömörebben és kifejezőbben nem igen lehet államférfit jellemezni, megrajzolni” – áll az életrajzi vázlatban.
Csuka János Pašić és a magyar kisebbség viszonyának ismertetésével zárta életrajzi vázlatát:
„A jugoszláviai magyarsággal kevés kevés kapcsolata volt Pasics Nikolának. Igen keveset tudott a kisebbségekről, gazdasági és kulturintézményeikről, megmozdulásaikról. Az első évek Jugoszlávia élén a konszolidációs fáradozásokkal teltek el és Pasics már nem volt az élők sorában, amikor a Magyar Párt az első választási paktumot a radikális párttal megkötötte.
A halálakor a jugoszláviai kisebbségi sajtó és a magyarországi lapok is Pasics kivételes személyiségének kijáró tisztelettel emlékeztek meg a nagy halottról. A magyar sajtó egyöntetű véleménye az volt, hogy a Balkán és a délszláv nép legmarkánsabb egyénisége szállott Pasiccsal a sírba” – zárta életrajzi vázlatát Csuka János.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
