Ilyés Krisztinka: Anyagban az anyagtalanság – recenzió Drávucz Zsolt kötetéről

Anyagban az anyagtalanság – recenzió Drávucz Zsolt Képeslapok Sziszüphosznak című debütkötetéről

Az észlelt világtapasztalataink részletessége és aprólékossága többnyire nem tudatosan épül be a megfigyeléseinkbe. A fókuszpontjaink ritkán tudhatók be egyetlen egy egységnek – bár a világot egyben, részletgazdagon látjuk. A minket körülvevő szubjektív és objektív elemek is eggyé forrva válnak tapasztalhatóvá és értelmezhetővé. Az elkülönítésük mégis kardinális és újszerű megközelítésre ad lehetőséget – szétdarabolni a világ nagyságát, és a részecskéinek miértjében keresni a valóságértéket. Ha már a darabok önállóságában is hiszünk, könnyebb dolgunk lesz összerakni és egyként látni az elénk táruló életrezdüléseket. Ilyenkor akaratlanul is összekeveredik az élő és élettelen, aránya bár nem osztatlan – de nélkülözhetetlen a kettő keverékének az összhatása. Már nem az lesz, amit a legelején – még a szétdarabolás előtti állapotban – érzékeltünk. Az élet mint létforma új utat nyit meg számunkra, és rájövünk miről beszél Babits Mihály a Sunt lacrimae rerum című versében: „Van a tárgyaknak könnyük.”
A materialitás gondolata távol áll az egyszerű, megfogható tárgyak lényegétől. Az objektív líra – mely a huszadik században kezdett kibontakozni – sem a tapintható eszközök dísztelenségének és letisztultságának a versbe illesztéséről szól. Az új felfogás a perspektíván: a szemlélődőn és a befogadón változtat. Az odafigyelés újabb lépcsőfokáról mutatja meg a lehetőséget a világképünk megformálásához: másképpen az eddigi megszokottól eltérő módon szemlélni magunkat és a körülöttünk lévő összemosódott határmezsgyéket. Ilyenkor nemcsak a belső énünk, hanem a fizikális terünk is átalakuláson megy keresztül, mely egyszerre ad válaszokat és hoz be újabbnál újabb kérdéseket: miképpen, mivel együtt és egyszerre tudunk lélegezni ebben a világban? A valóságot újabb valóságfalak takarják el – nehéz lerombolni olyan képzeteket, melyek egymáshoz tapadva hoznak létre újabbakat. Az irodalom viszont képes rombolni és építeni, szétdarabolni és a darabokból egy új egészet alkotni – képes anyagtalanból is materiálist, és anyagból megfoghatatlant konstruálni.
Szép példája ennek Drávucz Zsolt legelső verseskötete. A debütkönyv erős és különleges képzettársításokkal alkotja meg azt a versvilágot, amelyben az univerzum origója nem egyetlen egy szisztémára van utalva, hanem a sok egység együttesen – felhasználva az érzékszervek legerősebb jellemzőit és hatásait – hoz létre az olvasó számára egy olyan képet, amelyben nincs domináns elem: a keretben egyszerre van jelen a szemet és fület is játékba hívó ingerhalmaz. A fiatal költő nem óvakodik a megfigyelések váratlan eredményeitől – ellenkezőleg, egy olyan újult erővel nyúl a világ felfedezni és megvizsgálni való dolgaihoz, mely sokszor megdöbbentő fordulatba botlik – mindehhez pedig az emberi ingerküszöböt is képes átfúrni egy-egy költői bravúrral.
Drávucz képtelen egyként látni a világot, amíg azt darabkáira nem szaggatja. Az újraalkotás, azaz a meg- és újrateremtés egy fontos támpontként szolgál a szerző költészetében. Verseiben az agyagból faragott, bebalzsamozott és olykor bomlásnak eredő univerzum tartja egybe az én-darabkákat. A költő a múzeumok sokszínűségével és a különleges atmoszférát teremtő erejével többszöri alkalommal is kimondja az alkotás elsődleges és utólagos lépéseit is: „a forma- / bontás maradt egyedüli állandóm […] Omladozok, elmúlok. És várom, / hogy egyszer újra felépíthessenek.” (Bauhaus)
A megértéshez, az értelmezéshez – no meg a (tisztán) egyként látáshoz – a megbontás, a lelassítás, a szétcincálás elkerülhetetlen, s ebben az állapotban a – látószögek megnövelésének érdekében – a nagyító használata íratlan szabályként kezelendő. A visszaállítási folyamat viszont egy teljesen más útra kanyarodik – a kis darabok egymáshoz, egymás mellé illesztése már az értelmezés függvényében történik.
Drávucz költői univerzuma a zene, a ritmus és a színek különleges játékára épül. A darabkák összeillesztési fázisa felhasználja a már említett két érzékszervet megmozgató egységet: „Az agyagból faragott anyaszobrok / szétmállottak ujjaim között, barna / porrá lett a teremtés plasztikája. […] Megkülönböztető jegyeim lekoptak / rólam, a beszéd hangját elfeledtem. / Idegenné vált a csontokon a hús.” (Lazarus II.)
A kötetcímhez csatlakozó, a kötet záróakkordjaként egy visszatekintő, de új világot bemutató versciklus alkalmazza a fentebb már említett eszközöket – a képeslapok jellemzőivel bíró versek hangos színkavalkádban mutatnak be teret és időt, ebben a verseskönyvben viszont nemcsak az üdvözlőlap címzettje, Sziszüphosz, hanem mi, olvasók is elindulhatunk a sorok mögé, felfedezni azt a kidolgozott világot, melyet a költő alkotott meg nekünk.
Drávucz Zsolt olyan költői eszköztárral él, mely a világ óvatos, de annál aprólékosabb megismerését szolgálja – s mi lenne más feladata a költészetnek, ha nem az, melyet a költő visszafogott, mégis erőteljes lendületében felfedezni vélhetünk? A Képeslapok Sziszüphosznak szerzője elcsendesíti a környezetet az olvasmányélmény és a felfedezés biztosításáért: „A szimfónia felcsendült. A világ elhallgatott.” (Rutin)

Ilyés Krisztinka | A valóság paraméterei mögül – recenzió Vöröskéry Dóra új kötetéről

Az írónő különlegességét a második novelláskötetében, A pozitív egész számok jelentéktelenségéről című alkotásában is felfedezhetjük. A mesés és természetellenes elemekkel teletűzdelt könyv novellái alighanem a felnőtt korosztályt szólítják meg – így az sem meglepő, hogy Vöröskéry nem távolodik el a valóvilág eszközeitől és helyszíneitől. Egy-egy szokatlannak tűnő esemény a színházban, a munkahelyen vagy akár a családi ház falain belül éri utol a főhősöket.