2021. május 01., 06:19
Sorozatunk harmadik részében sorra vesszük a magyar hitvilág és népmesék tipikus alakjait. Természetesen nem teljes, azonban igyekeztünk a meglévő források és tudományos munkák alapján kiválogatni azokat a lényeket, melyek vélhetően az ősi, pogány hithez kapcsolódnak. Cikkünk alapjául főként a Mitológiai enciklopédia szolgált, azonban vannak olyan fejtegetések, melyek más következtetésekre jutnak az alább olvasható megállapításoktól.
Az elején fel kell sorolnunk a magyar néphit lényeinek csoportjait. Léteznek erdei lények, melyek régiónként változnak, így nem képezik az ősi lények továbbélését: ilyenek például a vadöreg, a vadleány. A természeti szellemek másik csoportja a vízi lények, ide a vízi ember és a sellők tartoznak. Vannak a magyar hiedelemvilágnak általánosabb lényei: például a szellem, ami mindenféle testetlen mitikus lényt takar. A fene, a guta és a nyavalya betegségdémonok, azonban leírásaik nagyban különböznek, gyakran csak átokként, szitkokként maradtak fenn a nyelvben. Szendrey Zsigmond szerint a néphitben nem létezik ragályos betegség: minden bajnak mitológiai oka van. A bakus, mumus, mummu mellett ez az ijesztgetőfunkciójú csoport még több lényt takar: bönkös, böbös, kankus, kunkos, kankas, kókus, de ide tartozik a mókár is. Nagyjából annyi maradt fent róluk, hogy gyerekijesztgetésre szolgáltak.
Bába – a magyar néphit szerint csúnya öregasszony, rendszerint negatív szereplő. Mai értelemben a szülésnél segédkező személyre használjuk, régen pedig valójában összemosódott az idős szülésznő alakja a rontó-gyógyító boszorkányéval. (Fontos leszögezni, hogy míg a boszorkány természetfölötti erővel bíró ember, addig a bába természetfölötti lény). A bába ezáltal a boldogasszony földi megfelelője, funkciója is erre utal. A vasorrú bába népmesék gyakori szereplője, nagy hatalmú gonosz öregasszonyként jelenik meg, aki fiatalokat üldöz. A mindennapi élet hiedelmei között is szerepet kapott vasorrú bábaként, aki berántja a kútba a közel merészkedő gyerekeket. Sántha Attila elmélete szerint a vasorrú bába a „gyermekeltevő”, vagyis abortuszt végző szülésznő, míg mások szerint a vas itt a Marsnak felel meg, így annak a szimbóluma lehet (ha pedig rézorrú bábáról van szó, akkor Vénusznak).
Bankus – a XIII. században betelepített kunok hozhatták magukkal alakját, a bankus gyerekijesztő lény. Nagyban hasonlít a mumushoz, gyakran így is használták: „elvisz a bankus!”
Boszorkány – a magyar mitológia leggyakrabban emlegetett női alakja. Rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, csúnya nőket azonosították a boszorkány alakjával. Képesek rontásra, átváltozásra, állat formájában ijesztgetik az embereket, repülni is tudnak. A tehén tejét elapasztják. A hirtelen jött betegséget vagy az éjjeli szorító érzést tulajdonították a boszorkány művének. Az idők során a boszorkányhoz kötötték a táltos és a garabonciás diák egyes tulajdonságait is.
Bubus – nagyjából ugyanaz, mint a bankus. Ijesztő lény, a bubus a mumus szabályos hangalakja. Nincs pontos leírása, nem tudjuk, hogyan néz ki, csak az ijesztőfunkciója maradt fent. Ugyanúgy gyerekijesztgetésre használták, mint a bankust.
Fene – valószínűleg betegségszellem, mai szóhasználatban átokként maradt fenn (egye meg a fene).
Garabonciás – Különleges képességű, természetfeletti személy, hasonlatos a korábban már taglalt táltoshoz. Vihart tud támasztani és sárkányon lovagol. Míg a táltos úgy születik, vagyis kiválasztották, addig a garabonciás tanulással szerzi meg a varázslómesterséget. A kifejezés valószínűleg Brabant holland tartomány elferdített nevéből származik, és eredetileg csavargó, tolvaj, mulattató vándordiákot jelentett. A garabonciás diákban a régi magyar hitvilág sámán- és táltoselemei, az európai mitológia viharistene, illetve a középkori keresztény költészet elemei fonódnak össze.
Halál – gyakorlatilag a halál megszemélyesítése a magyar néphitben. A kereszténység hatására kaszás férfiként képzelték el, így jelent meg a népi játékokban is.
Íz – betegségszellem, a szájüreg és az ín sorvadásának betegsége. Valószínűleg a finnugor mitológiában is létezett. Nálunk ritkán használt átkokban maradt fenn, mint az „íz egyen meg!”, vagy a „Rontson meg az íz!”
Lidérc – a magyar hiedelemmondákban szereplő csodás lény. Megjelenhet ember, állat, mozgó fénylény formájában. Ha ember alakban jelenik meg, éjjel érkezik és szexuális kapcsolatot létesít a meglátogatott nővel vagy férfival, aki ebben teljesen kimerül és lesoványodik. A lidércnyomásos álom ezt az állapotot írja le. Állatként általában a csirke alakját veszi fel. Huszonegy napig az ember hóna alatt tartott tojásból lehet kikelteni, aztán pedig gazdaggá teszi gazdáját, mindent biztosít neki, amit csak kíván. Ugyanakkor veszélyes is, mert tönkremegy az ember a csirkével kötelezően fenntartott szexuális kapcsolatban. Teljesíthetetlen feladatot kell neki adni, például hozzon szitával vizet vagy zsákban fényt. Ezen kívül lidércfénynek nevezik a mocsaras területeken felvillanó fényeket is, melyek egy-egy kincs lelőhelyét is jelzik.
Manó – alacsony növésű furfangos ember. Nagy szakálla van, általában rosszindulatú és hatalmas erejű lény, eredetmondákban viszont nem szerepel. Lakhelye az erdő.
Markoláb – égitestevő lény, melyet ijesztésre is használtak. Az ország egyes népcsoportjainak hiedelemvilágában a hold- és napfogyatkozásokat úgy magyarázták, hogy a markoláb ette meg az égitesteteket. Gyerekek ijesztésére is használták. Alakja hasonlít a délszláv vikodlakra, illetve az égitestevés miatt a germán mitológia farkasára, Fenrirre is.
Mennykő – a legfőbb isten nyila, villámlás. Ahova lecsapott, ott egy kő képződött.
Mókár – hasonló, mint a bakus, hiszen a kunok hozták be, és ugyanazok a funkciói is, azonban ezt a lényt ördögszerűnek képzelték.
Mumus, mummu – láthatatlan ijesztő lény. A mummu csak a mumus hangváltozata. Gyerekeket ijesztettek vele, gyakran a sötéttel asszociálták. Egyesek szerint gyereknyelvi becézés hozta létre (mint a mama vagy papa szavakat), mások szerint azonban nem kizárható, hogy egy rosszindulatú szellem neve őrződött meg így nyelvünkben.
Óriás – hatalmas termetű ember, rendszerint a történet hősének ellenfele, ritkábban segítője. A szakadékok, domborulati elemek keletkezését taglaló mondákban gyakran kap szerepet, illetve a nagyobb darab sziklákat gyakran alvó óriásoknak vélték. Neve valószínűleg az erő szóból származik.
Ördög – isten ellenfele, gonosz szellem. Az altaji török is ismer irdig néven gonosz szellemet. Népmesékből tudjuk, hogy lakhelye a pokol és ő a gonosz lelkek fejedelme. A keresztény ábrázolásmódját ismerjük, azonban nyelvünkben fennmaradt ennél ősibb alakja. Szólásokban használjuk (az ördög bújt belé, veri az ördög a feleségét). Ahogy isten- és Boldogasszony-fogalmunkat, úgy az ördögöt is felülírta a XI. században felvett kereszténység. Ármány néven is ismert volt.
Pokol – a holtak birodalma, a kereszténység hatására már csak az elkárhozott lelkeké. Ez gyakorlatilag a vertikális túlvilág, míg a horizontális a túlvilág (sorozatunk első cikkében foglalkoztunk a kettős túlvilággal).
Sárkány – kígyószerű testű és szárnyú, három-, hét-, kilenc- vagy tizenkét fejű lény. Az óriásokhoz hasonlóan a hős ellenfele. Mocsárban, kútban vagy barlangban lakik, ahonnan a garabonciás diák tudja előhívni. Sárkány szavunk ótörök eredetű.
Sellő – zuhatagok, kis folyók szellemei. Felsőtestük csodás szépségű lányé, míg testük többi része halfarok. A gyors folyású patakok, folyók tetején képződő habból lehet felismerni.
Szélanya – a mondák szerint a szél egy nagy barlangból fúj, aminek a bejáratát a szélanya őrzi. A falusiak között tilos volt a szelet szidni, átkozni, mert akkor gond érhette a gazdát. Tilos volt a forgószélbe kést és baltát dobálni, hogy megállítsák (ez a hagyomány másutt élt). Habár a szélanya nem volt tipikus szereplője a hiedelemmondáknak, gyakorlatilag a szél megszemélyesítéséről van szó.
Törpék – alacsony, de erős lények. Erdőkben vagy az alvilágban, élnek, rosszakaratúak. Gyakran kincset őriznek.
Tudó – javasember. Táltoshoz hasonlatos, szintén valamilyen jeggyel (mondjuk foggal) születik, tehát kiválasztott személy. A boszorkányperekben nézőként szerepelt, híresek voltak, messziről hoztak hozzájuk betegeket.
Tündér – jó szándékú, szép női lény. Képes átváltozni, hirtelen eltűnni, vizekben vagy azok környékén lakik. Víz alatti palotákba is képzelték, ahol félig hal, félig nő alakjában képzelték. Királynőjük Tündér Ilona, Tündérország uralkodója. Neve valószínűleg a tűnik igéből származik.
Vízi ember – folyók, mocsarak, tavak, vizek mellett él. Úgy néz ki, mint egy vízbe fúlt ember, aki azt kéri a halásztól, hogy vegye be a csónakba, ilyenkor elsüllyeszti a csónakot. Máskor azt kérdi a halásztól, hogy kössek vagy oldjak, előbbi válasz esetén összegubancolja a hálón, a második válaszkor pedig kioldja a csomókat. Nem tipikus lény, valószínűleg a vízbe fúltak lelkének továbbélését szimbolizálja.
Ahogy látható, a csodaszarvas vagy a fehér ló sem kapott szerepet a felsorolásban, azonban ezek már mitikus, totemisztikus hősök. A fent felsorolt lények maradtak fent a az ősi hitvilág lenyomataként, amelyek nagyrészt a középső, vagyis az emberi világot népesítették be. A finnugor mitológiák ennél jóval gazdagabb mitológiai lénytárúak. A XIX. században a nemzeti romantika idején többen is igyekeztek pótolni a magyar hitvilág isteneit, lényeit. Ekkor keletkezett az ismertebb hadúr alakja is középkori és európai minták alapján.
Leczo Bence | Milyen is volt a magyar hitvilág? 2. - Pokolra kell annak menni
„Nekem olyan kis lovam van, amelyik minden házba benyerít.”Szabolcsi találós kérdés, megfejtése: dob.
A sámánizmus központi alakja a sámán, aki egyfajta közvetítőszerepet tölt be a szellemvilág és az emberek között. A cikkben nem konkrétan a magyar, hanem az össznépi sámánképre szorítkozunk.
