A teremtés – a Biblia szerint – tehát a dolgok különválasztása által történt. Lét-nemlét, fent-lent, víz-száraz, nappal-éjjel stb. A folyamat a csúcsát a hatodik napon éri el, amikor az Isten az embert megteremti. Az utolsó nagy szétválasztás: az ember nővé és férfivá való teremtése.
Hasonlót tapasztalhatunk, ha a bibliai történeten kívül tekintünk a világra. A teljes univerzumot le lehetne írni úgy, mint a szétválasztások nagy folyamata. Minden egész dolog – legyen bármennyire is hatalmas, mint például egy galaxis – részekre bontható. Ezek a részek ugyanakkor önmagukban is helytálló rendszerek, amelyek tovább oszthatók. Így például a Tejút galaxisban van a mi naprendszerünk azon belül a Föld nevű bolygó, azon belül vannak tektonikus lemezek, azokon kontinensek, például Európa, amelyen lakik egy ember, aki áll szervekből, amelyek sejtekből tevődnek össze, amelyek molekulákra oszthatók, amik atomokra bonthatók. Ezek az atomok továbbá protonokra, neutronokra és elektronokra szedhetők szét. E parányi elemek pedig további részekre, kvarkokra, bozonokra és ki tudja, hogy miféle apró kütyükre. Az egész világ olyan, mint – másik példával élve – Jónás meg a cethal. Ott ül az ember a cetben, ami benne van egy másik cetben, ami benne van egy még nagyobb cetben stb.
Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből. E kettőségből pedig izgi dolgokra következtethetünk! Az ember egyfelől pont olyan, mint az összes többi állat, besorolható a biológiai osztályozásokba, sőt kémiailag is elemezhető, s megannyi fizikai folyamat is lejátszódik körülötte, benne és általa, tehát a világ szerves része, de ez mégsem írja le teljesen, hogy micsoda is az ember. Túl puszta fiziológiai működésen, túl ösztönön felsejlik egy többlet-valóság: a gondolatok világa. Olyasmi születik, amire a természetnek önmagában nincs szüksége ahhoz, hogy működjék. A galaxisok egykedvűen keringhetnek, s bolyonghatnak az űrben évmilliárdokig, anélkül, hogy szükségük lenne egyetlen kósza gondolatra. Sem egy vulkán, sem egy aszteroida, de még a gamma-sugárzás sem gondolkodik, s nincs is szüksége erre. Sőt, az egész hatalmas univerzum tök jól el tud lenni a gondolkodás nélkül.
Tehát ez a valami – bár mindenképp szüksége van a természetre, mint fenntartóra – eltér az anyagtól. És pont ez az eltérő jellege jelzi, hogy itt kinyílik egy egészen új világ, a szellemé. Így az ember két világ küszöbén álló lény. Teljesen természetes és teljesen szellemi. Olyan, mint egy pillangó: az egyik szárnya az anyag, a másik a szellem, s a kettőt összefogja ez a gyönge test.
A szellem világa létezik, valóságos. Nem lepedővel letakart, testetlen lények népesítik be, hanem gondolatok, képek, érzések, sejtések. Ez az, amiből a művészi tehetséggel rendelkezők előhúznak, s mások számára is tapasztalhatóvá tesznek egy-egy darabot. Innen emeljük ki gondolatainkat, elveinket, eszméinket. S csak óhajtva gondolhatunk arra, hogy bárcsak megszületne egy olyan mondjuk Newton kaliberű iparos, aki nem a természet törvényeit, hanem a szellem néhány alapszabályát a felszínre hozná, artikulálná, s láthatóvá tenné.
Kettősségünk áldás és átok egyszerre. Két létdimenzióban mozgunk valóban otthonosan, de épp e kettősségből adódik, hogy egyik sem a miénk igazán. Itt is vagyunk, ott is vagyunk, igazság szerint, lényegileg meg sehol sem vagyunk… Emiatt aztán szorongunk is rendesen. Kérdésekkel bombázzuk az eget, de az nem válaszol, mert se füle, se szája, se elméje nincsen. Csak egeskedik kéklőn. Befelé fordulunk, kutatunk, de onnan csak sejtések törnek fel, (még) nem értjük elég jól, hogy mit is mond nekünk az odabenn.
Ez a szorongás viszont – mint tüske a köröm alatt – nem hagy békén, sarkall, hogy valami módon megnyugodhassunk, értelmet leljünk, alapot és otthont az életünknek. Talán nem létezik egyetlen végső válasz, talán igen, ami viszont biztos létezik az a folyamat maga. S e folyamat egészen sajátos módon tovább alakít minket. Minden gondolat, vers, dallam egybeszövődik, s egyre csak bonyolítja, mélyíti a sejtésünket e világról, és azért ez nem rossz.
Rácz Norbert Zsolt | Miért teremt Isten világot: csak!
E mostani írással egy újabb – a korábbinál valószínűleg rövidebb – sorozatot indítok, aminek az a témája, hogy miképp tekint Isten a világra, s azon belül az emberre. Ezelőtt, ugye, inkább általában a vallásról, meg az embernek az Istenhez való viszonyáról, Isten megismerhetőségéről írogattam, most váltsunk perspektívát!
