Ilyés Krisztinka: „Már csak magamat szeretném megváltani, nem a világotˮ – interjú Fehér Csengével

– Emlékszel, hogy mikor és miről, milyen témával írtad meg az első novelládat?

– Lovakról szólt, és meglehetősen rosszul sikerült. Mentségemül szolgáljon, hogy nyolcéves voltam, és az állatokon kívül semmi más nem érdekelt. Az írásaimat azóta is meghatározza a természet szeretete.

– „Azzal szoktam hencegni, hogy azóta írok, amióta ismerem a betűket. Egy általános iskolai osztálytársam egy nap behozta a saját meséjét felolvasásra, az inspirált először az írásra” – mondtad egy korábbi interjúdban. Azóta is ösztönzőleg hatnak az alkotótársaid munkái, írásai?

Helyőrség | Fiatal szerzők: Fehér Csenge

– Szeretek gyönyörködni bennük vagy bosszankodni rajtuk, hagyom, hogy gondolatokat ébresszenek bennem, ha éppen olyasmit olvasok, amin érdemes eltűnődni. Szétszedem őket, megvizsgálom, hogy miből és hogyan épülnek fel. Igyekszem tanulni is belőlük, ha tudok. Talán szakmai ártalom, hogy elfelejtettem, hogyan kell élvezetből olvasni, egyből mérlegre teszem a sorokat. A versenyszellem, a teljesítménykényszer, a vágy az elismerésre néha még ösztönöz az írásban, de már egyre kevésbé. Már csak magamat szeretném megváltani, nem a világot.

– Érdekes, hogy a prózaírók többsége fél a versírástól, viszont több olyan költőt is ismerek, aki úgy véli, nem ér fel a prózaírók nagyságához. Te hogyan látod ezt?

– Ha őszinte vagyok magammal, tartok a lírától. A szigorúbb értelemben vett versek formailag és nyelvileg is képesek gúzsba kötni, szabadságvesztésre, a szabályoknak való megfelelésre kényszerítenek, miközben általában az esetlegességből, vagy mondjuk úgy, ihletből fakadnak. Gyilkos egy ambivalencia. Nekem térre, szabadságra és időre van szükségem ahhoz, hogy ne fojtsam le magam alkotóként. A próza ehhez egy jóval engedékenyebb és barátságosabb közeget kínál, és rendkívül türelmes, mindig megvár.

– Az év napjai közül melyik a kedvenced?

– Az a nap, amikor a levegő még tüdőkarcolóan hideg, de már érezni lehet benne valami szokatlan frissességet, feszességet, feszültséget. Amikor először érzed, hogy a télnek vége van.

– Mire van szükséged ahhoz, hogy a hétköznapjaidban és az irodalomban is megmaradhass önazonosnak?

– Amikor az ember alkotó tevékenységet űz, szerintem nem tud nem önazonos lenni. Jó esetben a műalkotás az alkotó személyiségének, világképének, érzéseinek, gondolatainak tükrévé, lenyomatává válik. Hogy a hétköznapokban mit jelent önazonosnak lenni – tekintve, hogy az én közben folyamatosan alakul, változik –, egy másik kérdés. Én addig érzem önazonosnak magam, amíg hiteles tudok maradni a döntéseimben és gond nélkül tudom vállalni őket.

– Idén jelent meg az első novellásköteted, A kibomló test. Ez a kötetcím viszont nem kapcsolódik közvetlenül egyetlenegy novellához sem. Mi történik, amikor kibomlik a test?

– Kapcsolódik, bár nem cím szerint. Az első novella főhősének a teste „bomlik ki”: meghasad és kinyílik, akár egy vörös virág. Itt a test mint bimbó vagy mint burok szerepel, kifeslése vagy felszakadása előbb vagy utóbb törvényszerű. De takarhatja még a kötetcím az ösztönök és a szexualitás felé való megnyílást vagy az elbomlást, a test halálnak való átengedését. Mindennemű kitörési kísérletet a számunkra fizikailag megszabott keretek közül. Talán kár is elemezni, akkor működik jól, ha érezve érti az ember.

– A realitás és a fantasztikum világa szépen összemosódik a szövegeidben – néhol nem is lehet eldönteni, hogy melyik dominál jobban. Miért érzed, illetve érezted fontosnak, hogy az emberi test ábrázolását ilyen jellegű, fantasztikumba hajló megoldásokkal kapcsold össze?

– Ha objektív módon próbálnám leírni azt, amit látok, halálra unnám magam. Szerintem azt izgalmas megmutatni, ami a felszín alatt húzódik, megragadni a tárgyak, emberek, állatok, helyek belső lényegét. Ez sokszor nyelvileg sem hétköznapi megoldásokat kíván. De ha úgy és azt akarnám megmutatni, ahogyan és amire bárki képes, nem hiszem, hogy érdemes lenne írnom.

– A testábrázoláson belül a születés, az életadás hangsúlyozódik ki, de cseppet sem a megszokott módon. (Például „szegény Kálmán állandóan fázott odabent. Mikor végre nagy nehezen kimászott a húsból épült kriptából, az orvos a fagyás jeleit vélte felfedezni a testén”) Juhász Kristóf a kötetet a horror műfajába is besorolja, de – tudtommal – ezzel te nem egészen értesz egyet. Miért?

– Kezdem kicsit rosszul érezni magam Kristóffal kapcsolatban: ez a kérdés folyton felmerül, és én minduntalan ellentmondok neki. Szeretném kiemelni, hogy egy jó és értő kritikáról van szó, amely egy egyedi szempontrendszer alapján vizsgálja a kötetet, és ezáltal kiemelkedik az értelmezések sorából, színesíti azokat. Az én egyet nem értésem nem Kristóf recenziójának szól, csak szeretek törekedni arra, hogy az írásaimat organikusan építsem fel, és akár műnem szempontjából is besorolhatatlanná tegyem őket.  Így nem szívesen rendelem őket olyan műfajok alá, amelyek – tiszteletben tartva a kivételt képező műveket – gyakran klisékkel terheltek.

– Idén két pályatársaddal együtt te is a Magyar Írószövetség Debüt-díjában részesültél. Megváltoztatott ez benned valamit?

– Arra motivált, hogy komolyabban vegyem azt, amit csinálok. Úgy érzem, ezzel egyrészt azoknak tartozom, akik megszavazták nekem a bizalmat, másrészt magamnak is. Persze ez soha nem ennyire egyszerű. Ahelyett, hogy elkezdtem volna ontani magamból a szövegeket, csendben és kitartóan dolgozom a háttérben, egészen más jellegű szövegeken, mint amiket eddig írtam. Szeretném azt hinni, hogy ez fejlődés. Majd kiderül.

– Visszatérve picit a próza-líra viszonyára, úgy tudnám jellemezni a kötetedet, hogy A kibomló test teljes egészében a költészet prózája. A zenéhez inkább a költészet áll közelebb. Hogyan tudnád meghatározni a zene és a próza kapcsolatát?

– Szerencsés vagyok, egészen kiskoromtól kezdve klasszikus és népzenei nevelést is kaptam, és több mint egy évtizeden át aktívan zenéltem. Az egyik dolog, amit megtanultam, hogy a legtöbb zeneműnek van egy tisztán csak a zeneiségéből fakadó, többé-kevésbé rekonstruálható cselekménye: talán ebben tudnám megragadni leginkább a zene és a próza esszenciális kapcsolatát. Ami az engem inspiráló zenéket illeti: a hétköznapok során folkot, indie-t, magyar alternatív zenekarokat hallgatok, a Bohemian Betyars, a Carson Coma, Sóley, Дeva, de mostanában különösen a Platon Karataev nagy kedvenceim. Imádom, ha az izgalmas zenei megoldások szépirodalmi szintű dalszövegekkel párosulnak.