– Kevesen képesek ellenállni az új, talán jobb, könnyebb élet csábításának, ezért – hátrahagyva otthonukat – Magyarországon vagy más országokban próbálnak szerencsét. Bő fél éve zajlik az orosz–ukrán háború, ezért sokan akaratuk ellenére is kénytelenek elhagyni az országot. Ti mégis maradtatok, és kitartotok az otthonotok mellett. Nehéz elköteleződés ez, pláne egy ilyen kilátástalan időszakban? Hogyan befolyásolta az életeteket a háború és annak következményei?
– Az elköltözés gondolata folyamatosan ott motoszkál a fejünkben, amióta kitört a háború. Vannak rosszabb és jobb napok. Erősebb vágy és erősebb ellenzés. Az első hónapokban mi is készenléti helyzetben voltunk, összecsomagoltuk a legfontosabb dolgainkat, bedobozoltuk az eddig felépített életünket. Amikor úgy éreztük, biztonságban vagyunk, és a harcok nem érnek el minket, akkor ezekből a dobozokból majdnem minden a helyére került. Csak egy ládányi holmi hever még a hálószoba sarkában, előkészítve a legfontosabb dokumentumok, a legértékesebb kincsek és emlékek, amelyek nélkül nem tudnánk élni. Ez a ládikó mindaddig nem fog kiürülni, ameddig nem rendeződik a helyzet. Február 24-én éjjel a szokásosnál is kevesebbet aludtam. Az akkor tizenhat hónapos kislányunk csak közöttünk tudott elaludni. Sem előtte, sem utána nem volt ilyen. Nem mutatta betegség jeleit. Amikor hajnalban végre elszundított, elővettem a telefonomat és megnéztem a híreket. Sokkoltak a látottak, Gergőhöz fordultam és csak annyit tudtam kinyögni, hogy kitört a háború. Tehetetlennek éreztem magam, elfogott a pánik. Minden ismerősünk felkeresett, azonnal a segítségünkre szerettek volna sietni. Aznap délelőtt elmentem megnézni, milyen a hangulat a városban, s közben régi barátaink is egy irodalmi karavánra érkeztek Beregszászba, velük is szerettem volna néhány szót váltani. Ennyire emlékszem pontosan, a következő napok emlékei már utólag teljesen homályosak. Az elmúlt, lassan kilenc hónap gyorsan eltelt. Könnyebb volt, hogy megkezdődtek a tavaszi munkálatok, nyáron is volt mit bőven dolgozni, s bár még lett volna rá bőven egy évem, szeptembertől mégis visszatértem a tanításhoz. Hála a Mindenhatónak, egyelőre minket elkerültek a rakéták, de sosem tudhatjuk, mikor csapódik be egy a közelünkben. Próbáljuk magunkat nyugtatni, tudomást sem venni arról, ami körülöttünk történik. De nehéz a mindennapokat rettegésben tölteni, pláne a légiriadók alatt.
– Milyen a kisebbségi lét jelenleg Kárpátalján? Milyen lehetőségek vannak a megélhetés vagy akár kultúraépítés szempontjából?
Helyőrség | Fiatal szerzők: Shrek Tímea
– Nehezebb, mint eddigi életem alatt valaha. A szüleim szerint is az. Az áremelkedés nem csak nálunk van jelen, ez a probléma mindenkit érint. Annyi a különbség, hogy itt a fizetések az uniós szint felét sem érik el. A háborúval egyidejűleg rengeteg különböző cég költözött át Kárpátaljára, a helyi fizetések dupláját, sőt akadt, amelyik a tripláját ígérte. Csupán az volt a bökkenő, hogy helyieket nem alkalmaztak, igyekeztek a saját embereiket magukkal hozni vagy a menekülteknek megélhetést biztosítani. Idővel ez lassan elkezdett változni, a cégvezetők rájöttek, hogy nem kifizetődő utaztatni, szállásoltatni a munkásaikat, így nyitottak a kárpátaljai emberek felé. Talán a jövőben ennyi hasznunk is lesz az egészből, hiszen ezek a gyárak már nem fognak visszaköltözni, de a belső-ukrajnaiak igen, mert számukra kicsi és unalmas Kárpátalja. Az utóbbi néhány évben a Kovács Vilmos Irodalmi Társasággal egészen jól haladtunk az irodalom népszerűsítésének útján. Voltak irodalmi napjaink anyaországi, erdélyi, felvidéki és délvidéki meghívottakkal is. Sőt elkezdtük a falat is lebontani, ami a kárpátaljai magyar és ukrán írók között az elmúlt évtizedekben felépült. Közös projektekre pályáztunk, létrejöttek volna az irodalmi művek fordításai is. Kezdtünk otthonosan mozogni az intézményekben és között. Jól bejáratott versenyeink és rendezvényeink voltak, de mindezt és a jövőbeni terveinket áthúzta a koronavírus, s amikor az már kezdett lecsendesedni, akkor jött a háború. A jelenlegi helyzetben nem megengedett a tömeges rendezvények szervezése, és az irodalmi társaság tagjai sem tudnak mozogni, a külföldi vendégeink pedig nem vállalnák, és el sem várnánk tőlük, hogy ide utazzanak. Úgyhogy sajnos mindent jegelnünk kell egy időre.
– Milyen a népszokásokhoz való viszonyulásod? Mennyiben és miért tartod fontosnak, hogy a hagyományok fennmaradjanak és továbböröklődjenek a következő generációk számára is?
– Tisztelem és szeretem őseink hagyatékát. Kimondottan szeretem alkalmazni az iskolai oktatásban is a népi motívumokat, legyen szó népdalról, népköltésről vagy táncról. Amit ránk hagytak, azt továbbítani, örökíteni kell, különben elvész. A férjemmel igyekszünk a kicsi lányunkat is úgy nevelni, hogy az első dallamokat, énekeket és mondókákat ne a televízión keresztül ismerje meg, hanem általunk. Most, hogy édesanya vagyok, figyeltem fel igazán arra, hogy észrevétlenül is mennyi mindent tanított meg nekem is édesanyám.
– Ha hagyományról, szokásokról beszélünk, akkor az ételek sem maradhatnak el. Neked melyek a kedvenceid?
– Azt szoktam mondani, hogy ha egyszer meghalok, egy fazék töltött káposztát rakjanak be a koporsómba. De nem dobronyit és nem erdélyit, hanem beregvidékit, abból is olyat, amilyet a somiak készítenek.
– Az iskola szervezőpedagógusaként a te kezdeményezésed által valósult meg a nemzetközi roma nap megünneplése. Hogyan zajlik egy ilyen ünnep, milyen tevékenységek, foglalkozások vannak?
– Mivel a mi iskolánk Beregszászban a helyi roma tábor mellett található, és csak roma gyerekekkel foglalkozunk, magától értetődő volt, hogy ahhoz, hogy érdemben foglalkozhassak ezekkel a gyerekekkel, utána kell néznem az ő világuknak is. Magát a roma napot már korábban is ünnepelték az iskolában, az én pályafutásom alatt igazából csak nagyobb, mondjuk megyei szintű rendezvénnyé vált. Ahhoz, hogy ezt össze tudjuk hozni, elsősorban egy kitartó és lelkes kollektívára, majd pedig tehetséges és érdeklődő gyerekekre van szükség. Eleinte csak versek, népdalok, kezdetleges hagyományőrző táncokkal foglalkoztunk, tanultunk és tanítottunk kosárfonást, vályogvetést, majd színdarabot is összeállítottunk, amivel a kárpátaljai gyermek színjátszók versenyére is jelentkeztünk. A tanévben a legkedvesebb ünnepem, szeretem, ahogyan a gyerekek készülnek, ötletelnek, igyekeznek, ez az ő napjuk.
– Tanárként rengeteg új impulzus ért téged, melyeket novelláidban – a Halott föld ez című debütkötetedben – is rendszeresen megjelenítettél. Egyik interjúdban olvashattunk arról, hogy milyen módszerekkel próbáltad közelebb hozni magadhoz, illetve az irodalomhoz a diákokat. Mi volt a legkülönösebb alternatív tanítási gyakorlat, amivel sikert értél el?
– Nem szoktam kimondottam a módszertani tankönyvekhez fordulni, de egyszer volt egy csapat fiú, akik miatt elő kellett vennem minden tudásomat. Egy osztálynyi nyughatatlan, agresszív, mégis furcsán barátságos kölyökről volt szó, akik minden osztályfőnököt kikészítettek. Végül már nem volt olyan pedagógus, aki elvállalta volna őket, akkor az igazgatónő engem kért fel. Nem szívesen, de elvállaltam a munkát. Miután jobban megismertem őket, akkor jöttem rá, hogy falkaként működnek. Amit az egyik csinál, a másik folytatja. Rengetek cikket és tanulmányt olvastam, amíg kitaláltam, hogy kollektív jutalmazást és kollektív büntetést fogunk alkalmazni. Ez az egész arról szólt, hogy piros pontokat kellett gyűjteniük, tíz megszerzése után kaptak volna egy focilabdát. Ám itt jött a csavar. Bármelyik tanár lenullázhatta a pontokat, amennyiben egyikükre is komolyabb panasz érkezett. A pontokat jó magaviselettel, szorgalommal vagy segítőkészséggel lehetett megszerezni. Jól működött, év végére mégsem sikerült megszerezni a szükséges pontokat, ám megkapták a labdát. Következő évben már sokat változtak. Nem lettek mintagyerekek, de már kezelhetővé váltak.
– Szintén ebben az interjúban említetted, hogy egy újabb köteten dolgozol, melynek címe Ördögszeg, illetve kisregények is vannak a láthatáron. Milyen fázisban vannak most az alkotásaid, mit lehet tudni róluk?
– Az Ördögszeg készen van, a kisregények állnak és íródnak. Nem szeretek róluk beszélni, mert akkor biztosan megrekedek.
– A férjed, Marcsák Gergely, az irodalom mellett a zene világában is otthonosan mozog; művészcsalád vagytok és most már a gyermeketek is részese ennek. Hogyan avatjátok be őt ebbe a különleges, színes világba?
– A világ legszerencsésebb felesége vagyok. Ameddig én délelőtt dolgozom, Gergő van a gyerekkel itthon. Örülök, hogy nemcsak úgy elvannak, hogy csak leülteti a gyereket a tévé elé, hanem pedagógusként rengeteget foglalkozik vele. Mivel sajnos én semmilyen hangszeren nem tudok játszani, és a hangom sem a legjobb, így rá marad a zenei képzés. Sok hangszerünk van itthon, amelyikkel megismerkedhet a gyerek, játszhat rajtuk. Sokat mesélünk neki, mondókázunk, verseket hallgat. Egyéves sem volt, amikor az első kárpátaljai irodalmi karavánján részt vett, kimondhatatlanul élvezte az egészet. A jövőben is, ha úgy hozza a sors, mindenhová elvisszük magunkkal.
– A férjed által vélhetően te is közelebb kerültél a zenéhez, a munkád és a mindennapjaid részévé vált. Milyen volt megismerkedésetek előtt a zenéhez való viszonyulásod és hogyan formálódott át utána?
– Mindig is szerettem a zenét, csak mint ahogy már említettem, énekhangom sincs. Mindezek ellenére szeretek énekelni, s kénytelenek elviselni az engem körülvevők, ha éppen dalra fakadok. Az iskolában a gyerekek kimondottan szeretik a hangomat, mert egy egész osztályt túl tudok énekelni, legalább hallják a dal szövegét.
– A férjeddel mindketten a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagjai közé tartoztok, ahol intézményes keretek között, különféle műhelymunkák által segítitek a fiatal tehetségeket. Láttok ott egy kialakulóban lévő írónemzedéket? Hogyan jellemeznéd ezt a fiatal közösséget?
– A köztudatban már ott vannak azok a nevek, akikkel mi kezdtünk el foglalkozni. Sz. Kárpáthy Kata, Lévai Alíz, Tarpai Zsófia. Ők sokkal bátrabbak voltak, mint mi és talán ügyesebbek is.
– Ezzel szemben a te generációdnak milyen lehetőségei voltak Kárpátalján irodalomművelés és az ebben való fejlődés terén?
– Sokkal nehezebb volt az indulás. Nem voltak szervezetek, amelyek támogatták volna az írói szándékot, a nagy öregek pedig a saját dolgaikkal voltak elfoglalva. Ha mégis sikerült valaki közelébe férkőzni, aki rápillantott a szövegeinkre, vagy fejmosást kaptunk, vagy egy akkora litániát hozzá, hogy még az élettől is elment a kedvünk. De aki kitartó volt, és valóban az irodalommal szeretett volna foglalkozni, az ott van a pályán, és azokat a tanácsokat, amiket akkor kapott, megfogadta.
– Látva a tömeges tüntetéseket a tanárok fizetésemeléséért, és hallva az ezzel kapcsolatos híreket, véleményeket, érdekelne, hogy te mint tanár hogyan látod mindezt? Kárpátalján „megéri” ma tanárnak lenni?
– Tanárnak lenni soha sehol nem érte meg. A pedagógusi pálya hivatás és életforma. A fizetés meg annyi, amennyi. Aki ezt a pályát választotta, tudta, mire kell számítania. Kárpátalján egy kezdő tanár teljes órabeosztásban körülbelül annyi fizetést kap, mint egy takarító.
– Tanárnő és anya is vagy egyben, mindkét pozícióban kulcsfontosságú a nevelés, tanítás, formálás, segítés az útkeresésben. Hogyan kell ma egy gyermeket – legyen az a sajátod vagy egy diák – az „irodalomra nevelni”, a művészeti életbe szocializálni?
– Erre a kérdésre nem tudok érdemben választ adni. Szerintem nem lehet direktben arra vagy erre nevelni bárkit is. Sok függ az adottságtól, környezettől, háttértől. Attól, hogy mit hoz otthonról a gyerek, milyen a közösség. Felkelteni az érdeklődést lehet, de ha önmagától nem érdeklődik tovább, akkor hiába minden akarat és próbálkozás. A gyereknek szabadságot kell adni és mindennel meg kell ismerkednie. Majd ő kiválasztja, hogy milyen irányban szeretne tovább haladni.
– Érdekes, hogy sokszor akaratunk ellenére is kihatással vagyunk mások életére. Én a te kötetedről írtam az első recenziómat, és ezt követően sok minden megváltozott a mindennapjaimban. Rengeteg úton-módon segítesz az embereknek, főként a fiataloknak, gyermekeknek. Ez nevezhető tulajdonképpen az életcélodnak?
– Ez olyan kérdés, mint az, hogy mi az élet értelme. Mindenki máshogy látja, máshogy éli meg. Sok fiatalnak vittem változást az életébe akaratomon kívül is. Ezek szerint te vagy az egyik. Én ennek nagyon örülök, mert tudom, hogy akkor nem hiába teremtett meg az Isten.
